Itt bizony diktatúra van – nem, sajnos nem a Karmelitára gondolok, onnan nem látok diktatúrát előgomolyogni

Rimini, tengerpart. Az „olasz Siófoknak” is nevezik hazánkfiai ezt a partszakaszt,

Szállodadobozok, ameddig ellátni. Egy éjszakára kivilágított óriáskerék. Tengerparti esztétika. Komolyan nem értem, miért kellett elárasztani Európa tengerpartjait mindenfelé ezekkel a förtelmes szállodákkal. Jó, persze értem, miért (a lóvéért, azért), de akkor is, miért éppen ilyenekkel. Gyaníthatóan ennek is a pénz az oka. Ilyen dobozokat a legolcsóbb építeni. Az Adria persze így is végtelen(nek tűnik), igaz, nem azúrfényben tündököl, leginkább a zöld és a szürke különféle árnyalatait variálja. Éjjel-nappal tolja ki a homokra a kelet felől érkező hullámait, ez a hullámzás éjszaka misztikus igazán, tényleg

De nem az Adriát dicsérni jöttem ide (mármint a Mandinerre), noha lenne éppen miért dicsérni. Azon leszek kénytelen merengeni egy keveset, hogy mi is történik odahaza mostanában, miféle émelyítő jelenségek ütik fel éppen a fejüket. Vagy már felütötték korábban, csak mostanra tudatosítottam magamban. Jobb is az ilyesmiről egy kicsit távolabb merengeni, mondjuk itt, Riminiben, ahová az egyik gyermekem futballtornája végett érkeztünk. (Ma megvertek egy német és egy olasz csapatot – hajrá Budai!).

Annyi különbség mindenképp van, hogy miközben ezt írom, hallom a tengert, otthon azért ezt nehezebb lenne kivitelezni. Otthon viszont hallom a macskabaglyokat, amiket itt sajnos nem. A tenger is erdő. De nézzünk északkelet felé, a mi tengertelen tájaink irányába. 

Azt én már régen megszoktam, hogy Putyin-bérenc vagyok, hogy a Kreml utal nekem rendszeresen apanázst, hogy a rendszer seggében való bujkálásom képezi jó ideje megélhetésem alapját. Szokták ezt mondogatni, leírni itt-ott, és nyilván sokkal többen vannak, akik szokták ezt gondolni, csak nem merik megmondani. Nekem nem, a szemembe nem. Mondom, megszoktam már, sok dolgom nincs ezzel, mert nem érint, nem érzem érintettnek magam. Beszélnek, írnak, gondolnak valamit valakiről, akit (szándékosan) összekevernek velem. Csinálják. 

Nem írom ide a nevét, nem lényeges. Ismerem már néhány éve, sokat beszélünk, sok mindenről beszélünk. Azt mondhatnám, hogy mindenről beszélünk, és itt a mindent nyugodtan lehet szó szerint érteni. Ebből a sok beszélgetésből azért az már elég régen nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy nagyjából milyen emberi minőséggel bír ez a barátom. Nem dolgom itt mélyebben belemenni ebbe, de annyi elmondható, hogy olyannal, ami számomra kedves, szívemhez közel álló. Amit csinál, azt komolyan veszi, tisztességesen műveli, lehető legjobb tudása szerint.

és amiket gondol, azt megírja. Azért írja meg úgy, ahogy megírja, mert úgy gondolja, ahogy, és nem azért, mert valaki így várná el tőle. Önazonos tehát, nem játszik semmiféle szerepet pénzért vagy akármiért, mint oly sokan egyébként. Mivel évek óta rengeteget beszélünk, látom, miféle szellemi utat jár be, miféle felismerésekre jutott, és a felismerésekből miféle következtetésekre. Szellemi utakon szoktak ilyesmik történni, újat nem mondok vele. Bár akadnak jó néhányan, akikre ez szemmel láthatóan az újdonság erejével hat, és képtelenek megérteni az efféle dolgok természetét. De ez még a jobbik eset, akármilyen rosszul is hangzik. Mert van a rosszabb eset (és ez a gyakoribb természetesen), amikor nem arról van szó, hogy képtelenek lennének megérteni, hanem arról, hogy nem hajlandók megérteni. Sőt, leginkább úgy vannak ezzel, hogy meg sem próbálják, hanem azonnal, visszakézből és ösztönből elutasítják anélkül, hogy a megértésre akár csak minimális időt is szánnának. Úgy tartják, hogy azok a felismerések és következtetések, amelyekre a barátom jutott, egyszerűen nem léteznek. Illetve csak egy bizonyos formában létezhetnek: úgy, hogy

E felismerések és következtetések érvényes voltát azonmód megkérdőjelezik, suskussá nyilvánítják, gúny tárgyává teszik, és szigorúan felülről lefelé beszélve, arrogáns hangnemben minősítgetik. Mindezzel azt sugallják és állítják, hogy

Aki mégis ilyesmivel próbálkozik, arra azonnal lecsapnak, azt azonnal figyelmeztetik, hogy bizony rossz úton jár. Itt vagyunk, figyelünk, ezt üzenik azok, akik dolguknak érzik, hogy ilyesmiket üzengessenek. Sokan érzik a dolguknak ezt, egyre többen. Ezek az emberek előírják, hogy miről érdemes és szükséges ma gondolkodni, hogy miféle mederben és miféle támpontok szerint történjen ez a gondolkodás, illetve hogy az ebben a mederben történő és a megfelelő támpontok igénybevételével zajló gondolkodás majd miféle következtetésekre fog vezetni.

Mert itt csak a következtetéseknek egy meglehetősen szűk halmaza megengedett, az e halmazon kívül eső következtetésekre sanyarú sors vár. Ahogy az efféle következtetések kimondóira, leíróira is. Így a barátomra is, aki vesztére nem megengedett következtetésekre és felismerésekre jutott, ki is vívta vele mindazok rosszallását, akik feladatuknak érzik, hogy előírják, miről mit kell ma gondolni. 

Mindezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy itt bizony diktatúra van. Nem, sajnos nem a Karmelitára gondolok, onnan nem látok diktatúrát előgomolyogni. Sok mindent látok onnan előgomolyogni, olykor hajmeresztő jelenségeket is, de diktatúrát nem. Azt másfelől látom jönni.

Szép, hatásos, olykor dörgedelmes beszédek ezek, lobogtatja a szél olyik szónok üstökét is, mint egy romantikus filmben. A szél által lobogtatott üstökű szónoknak például számtalan híve van, legalábbis elég sok, hozzájuk intézi szózatát, a nemes és emelkedett szavakat. Amelyekből egy szó sok, annyi sem igaz. Mert nincs itt semmiféle törekvés se megértésre, se megbékélésre, se semmire. Törekvés itt arra van, hogy megmondják, mit lehet és mit nem, mi fér bele és mi nem fér bele. És mindezt csak ők mondhatják meg, mert ők ennek a letéteményesei, és senki más. Az ilyesmit pedig legjobb tudásom szerint diktatúrának nevezik, nem másnak.

A kisnyilas házmesterségnek vannak hagyományai mifelénk. Úgy tűnik, számosan óhajtják feleleveníteni ezt a pompás tradíciót. Ideje volna észrevenni, hogy minek is tapsolnak oly sokan mostanában. A kötelező érvényű felismeréseknek, mondanám most finoman és visszafogottan. Tekintettel arra, hogy épp zúgnak Rimini harangjai, nagyszombat estéje van, és most be is fejezem ezt, hallgatom inkább a harangzúgást, ami erősebb minden másnál, a tengernél, de még a nemzetegyesítő héroszoknál is.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)